bibliografia

Fedor Ágnes, Magyar Nemzet, Napló 1977.12.22.
     Sámathy Tamás, Tiszta színek, Magyar Ifjúság, 1978
                 Fazekas Erzsébet, Életre ítélve, Magyar Hírlap, 1997.03.17,
               Élet és Tudomány: Jegyzet a Budapest 125 kiállításról, 19 Kortárs Magyar Mûvészeti Lexikon 2. kötet 2001

Kováts Albert

Ilyés Márta és Haykovács

Hölgyeim és Uraim,
Kedves Barátaim!
Réges régen lecsengtek már az álviták az ábrázolásról nem-ábrázolásról, a figuratív vagy nonfiguratív mûvészet elsõdlegességének kérdésérõl. Évtizedek óta világos például, hogy a közelmúlt magyar mûvészetének olyan jeles személyisége, mint Bernáth Aurél, maradandót festészetével alkotott, mûvészetelméleti nézetei fölött azonban, melyek kizárták az absztrakciót a mûvészet kebelébõl, eljárt az idõ. Manapság már a közönségnek az a része is, amely egyáltalán látogat kiállításokat, nem a kép tárgyára kíváncsi, hanem arra, hogy mit tud a mûvész megmutatni a látvány által eltakart valóságból és önmagából, tegye ezt akár látványelemek, vagy egyéb festõi eszközök segítségével. Kissé megfáradtabban és a társadalom unott közönyétõl kísérve, késõbb ugyanez a kérdés merült fel a technikai mûfajok és a médiamûvészet kapcsán is. A lényeg azonban itt is és most is az, hogy kínál-e a mûvész valamely szuverén, öntörvényû világot, mindegy, milyen módon, és, hogy a nézõ talál-e bejáratot ehhez a világhoz. A bejárat megtalálása az esetek többségében nem pillanatok mûve, idõ és fáradság, empátia és beleérzés kérdése. Ebben rejlik egyébként a mûvészet mai helyzetének minden nehézsége, mert ezek azok a javak, amelyekbõl a mi idõnkben kinek-kinek a legkevesebb van. Empátia és beleérzés, ha úgy tetszik, szolidaritás még embertársainknak is kevés jut, hát még mûveiknek.
A jelen kiállítás kiváló alkalom arra, hogy a látogató kikapcsolja magát ebbõl az úgynevezett rohanó világból, tempósan, nyugodtan szemlélõdjön, és beleérezze, beleélje magát egy festõi világba. Amely festõi világ voltaképpen egy mûvész bensõ világának tükre is, és aminek a hatására bizonyára gazdagabb lélekkel távozik, mint ahogy ideérkezett. Ilyés Márta festészetének, a benne rejlõ speciálisan festõi és emberi értékek befogadásának az élménye feledtet idõt és fáradságot.
Vegyük elõre a par excellence festõi értékeket. Az elsõ benyomás az élénk, ragyogó színeké. A festõ a lehetõ legtöbbet mondja el színeivel. Jellegzetes az a rózsaszín, és az a kék árnyalat, ami több képét is áthatja. De nem fukarkodik a paletta többi színével sem, Ilyés Márta remek kolorista.
A színesség nem tarkaság és természetesen nem öncél: minden színnek az adott helyen kifejezõ funkciója van. Nehéz tehát a festõi erényeket a tartalmi kérdésektõl különválasztani. Hasonló a helyzet a képek felépítésével, szerkezetével is. Márta gyakran él a képmezõ felosztásának gyakorlatával. Ezt nemegyszer egy láthatatlan vonalháló segítségével teszi, amely négyzetekre bontja a síkot. Ezzel egyúttal teret is képez, mert a rész-síkok kissé elbillennek egymástól, más-más tónust és árnyalatot kapnak. A képi kifejezõ erõ gazdagodik így, ám ez tartalomjelzõ is: a világ megosztottságának és sokszínûségének kifejezése. A képek egy részét át- meg átszövi bizonyos dekoratív hajlandóság, ami engem a magyar népmûvészet ösztönös díszítõ kedvére emlékeztet. Nyugtalanítja a mûvészt, ha a képmezõ bármelyik pontja, valamely részfelület nem kellõen szép, gondosan megmunkált, a képegész festõiségének alárendelt. Ilyés Márta kifejezetten szép képeket fest, a szó hagyományos, általános értelmében, az õ bensõ, lelki szépsége és finomsága törekszik megjelenni képei felületén. Motívumai aláhúzzák ezt az észrevételemet. Például a ló, mint a legszebb állatok egyike, gyakran visszatérõ motívuma, motívum, amelyet alkalmassá tett érzelmei, hangulatai és álmai kifejezésére (Lilu-ló, Piru-ló, Ló a manézsban), vagy a galamb, amely A béke vándora két változatának motívuma. Az álom gondolata hangsúlyozottan jelenik meg az Álmodó c. képnél. A virág, mint téma, mint motívum és mint szimbólum van jelen (Vágyvirágok). Alighanem joggal sejthetünk jelképet a Célpont és a Szakadék c. képek esetében is. Az alkotói pályája során kifinomult eszközrendszerét azonban Márta nem csak lírai kép-költeményekhez, szubjektív önvallomásnak tekinthetõ mûvekhez veszi igénybe. Olyan nagyobb szabású kompozíciókat is kiállított, melyek általánosabb kérdéseket vetnek fel, természetesen ez esetben is a tõle megismert szakmai igényességgel és messzirõl felismerhetõ stílusjegyeivel. Egyik fõmûve kétségkívül A tékozló fiú hazatérése. Igen fontosnak tartom a Megfeszített természet c. mûvét is, amely mindenekfelett arról tanúskodik, hogy mélyen érzõ mûvész, bármennyire áthatják is mindennapjait személyes sorsának gondjai és ezek mûvészetté transzponálása, mélyen foglalkoztatják romló világunk tragédiái is. De említenem kell e szempontból a Kaleidoszkóp c. kompozícióját is.
Megfigyelhetjük tehát Ilyés Márta munkásságában, hogy mûvészetében felhasználja ugyan a látványvilág bizonyos alakzatait, de mind gondolati, mind érzelmi tekintetben végsõ soron egyetemes eredményhez jut mûveiben. Szabadon él a személyiségének, tehetségének megfelelõ kifejezõ eszközök széles körével. A látható világ motívumai a kifejezés szabadságának eszközei õnála, mint ahogy a festészet különösképpen: maga a szárnyalás, maga a szabadság Márta számára.
Néhány éve alkotótársként csatlakozott Mártához férje Kovács István, mûvésznevén Haykovats mobilkreátor. Közös mûveiken az addigi eszközök további két lehetõséggel bõvültek: a harmadik dimenzióval és a mozgással. A térbe kilépõ mozgó festmények különleges mûfaja, mint a Világóra és a Felhõtekerõ, irányt mutatnak az úgynevezett síkplasztikák és a kinetikus mûvészet felé, további alkotói perspektívákat nyitva meg.
Szenteljünk rá idõt és figyelmet, hogy teljesen átadhassuk magunkat mûveik sugallatának. A kiállítást megnyitom.

Itt állunk festmények, grafikák és szobrok közepette, minden bizonnyal kíváncsian, s minden bizonnyal arra törekedve, hogy összhangot teremtsünk a kiállított műalkotások és saját magunk között, s nekem, a kiállítást megnyitónak ezt az összhangot kellene elősegítenem azáltal, hogy az itt látható festményekről, grafikákról és szobrokról beszélek avatottan – én azonban csak Ottlik Géza szavait tudom idézni: “Egy kiállítás képeinek nincs szükségük szavakra, magyarázatokra.” Most kínálkozik a lehetőség, hogy akkor ezen a ponton hagyjam is abba, s adjam át a teret a főszereplőknek, a műalkotásoknak, de nem szeretnék ennyire formabontó lenni, inkább beszélek még egy keveset, ráadásul jó messziről kezdem, amire némiképpen talán feljogosít az, hogy a művészet, s ezen belül a képzőművészet gyökerei is meglehetősen messzire nyúlnak.

Platón metafizikus világképében a művészet nem jelentett mást, mint egy tökéletlen látszatvilág gyarló másolatát, a látszat fogyatékos utánzatát, az illúzió illúzióját, amely rendkívül veszedelmes, hiszen varázslatos hatással bír az emberi lélekre. Platón szerint, aki kapcsolatba kerül a művészet nyújtotta gyönyörrel, az – miként a kábítószer rabjává vált ember – még több efféle élményre fog vágyakozni, szomjúhozni fog a művészetből eredő nyugtalanság után, holott ez egy öncélú élvezet, csakúgy, ahogyan öncélú maga a művészet. Mindezek után Platón végezetül még azt is hozzáteszi, hogy a művészetnek nem sok köze van az igazsághoz. Mindez mégsem akadályozta meg abban, hogy tökéletesnek álmodott államában az ifjúság nevelő eszközeinek egyikeként éppen a kárhoztatott, kártékonynak és hamisnak jellemzett művészetet nevezze meg. Pedig az ifjúságot nem tanácsos csalárd eszközök segítségével nevelni, s ezzel, nagy valószínűséggel, Platón is tisztában volt.

Legyen bár öncélú az élvezet, ami a művészet élvezőjében, befogadójában kialakul, mégsem ez, sokkal inkább ennek hiánya a veszedelmes.

Platón tekintélyének árnyékában, ha kedvünk tartja, mi is állíthatjuk, sőt, akár el is fogadhatjuk, hogy a művészet haszon nélkül való dolog. De azért tegyük rögtön hozzá: minden haszon nélkül való dolgok közül a legcsodálatosabb és (paradox módon) a legtöbb haszonnal kecsegtető. Hogy ismét Ottlik Géza egy gondolatát citáljam, némiképpen szabadon, de semmiképpen sem pontatlanul: “A művészetnek nincs szüksége semmilyen igazolásra, létjogosultsága indoklására. [A művészet] nem törekszik semmiféle gyakorlati hasznosságra (…) teljesen haszontalan és céltalan, mint maga a teremtett világ. Mégis (…) felhasználjuk számos triviális célra, sőt, a gyakorlati, anyagi létezésünkben sem boldogulnánk nélküle.”

Csak gondoljunk bele abba, hogy az a hajdan harmonikus gondolkodásmód, az az ősi emberi tudat, amelyet manapság leginkább mitologikus világképnek nevezünk, már mintegy háromezer éve felbomlott, s a valaha egységes, tagolatlan és töretlen emberi világfelfogás, érzékelés fokozatosan szertehullott – vallássá, bölcseletté, tudománnyá és művészetté. Mindezt nem nehéz belátnunk, de akkor be kell látnunk azt is, elvégre számtalan jelből csalhatatlanul következtethetünk rá, hogy a teljesség után lelke mélyén máig vágyódik az ember, s ennek (legalább) az illúzióját semmiképpen nem kaparinthatja meg máshogyan, csakis a művészet által. Mert éppen a művészet az az eszköz, az az út, az az ösvény, amely – pontosan öntörvényűsége és öncélúsága miatt – legközelebb vihet bennünket, befogadókat, műélvezőket az egykori teljességhez, az egykoron egységes, osztatlan világhoz.

Úgy érzem, igazoltam Ottlik Gézát, s szavaim után bárki beláthatja, hogy “Egy kiállítás képeinek [valóban] nincs szükségük szavakra, magyarázatokra.” Ennek tudatában csak annyit mondanék még, hogy közeledjenek nyitottan és szeretettel a kiállított alkotásokhoz. Nézzék meg őket jól – higgyék el, nem elvesztegetett idő! Nem elvesztegetett idő már csak azért sem, mert (mint ez idáig minden egyes évben, amely az emberiség történelméhez sorolható, úgy most is) sokféle háborúk árnyékában élünk, látható és láthatatlan háborúk adják békességesnek tűnő mindennapjaink keretét, hátterét, de itt, ennek a kiállításnak az élvezőiként egy szeletnyi VALÓDI BÉKÉhez juthatunk. Hogy Kovács István Haykovácsot, a kiállítók egyikét idézzem, szokásom szerint szabadon, de semmiképpen sem pontatlanul: “az emberiség természetes állapota, miként ezt a történelem tanúsítja, a háború; a béke a kiváltságos állapot”. A béke, ezek szerint, maga az isteni kegyelem, maga a CSODA.

Én úgy hiszem, ezért is, más okból is érdemes megszemlélni, megcsodálni, megbámulni Ilyés Márta különös, felkavaró, gyönyörű színekkel festett festményeit, Kovács István Haykovács sajátos, olykor bizarr mobilszobrait és Simon Zoltán groteszk, elgondolkodtató grafikáit – és nem csupán megnézni, de elraktározni is érdemes őket a lélek, az agy, a szív megfelelő mezőin…

Elhangzott 2005 november 1 8-án, Cegléden a Kossuth Művelődési Központ Galériájában, Ilyés Márta, Haykovats és Simon Zoltán közös kiállításán.

Ha valaki ma, Magyarországon megkísérli nyomon követni az élő képzőművészetet, megpróbál eligazodni annak akár csak egyik – bár kétségkívül igen jelentős méretű – szelete, a festészet világában, igen nehéz feladat elé állítja saját magát, miután rengeteg az alkotó, rengeteg az ezen alkotók kapcsán megnyilatkozó művészettörténész és kritikus; szinte átláthatatlan, hogy kiről mit mondanak, mikor dicsérik, mikor “húzzák le”, és így tovább, a végtelenségig.

Azon a hatalmas palettán, amit nevezzünk “a mai magyar kortárs képzőművészetnek”, számtalan szín tárul elénk: szürkébbek és érdekesebbek, meghökkentőek és elgondolkodtatóak, szemet gyönyörködtetőek és mellbevágóak - s így tovább: elmondhatatlanul sokfélék. Az azonban, érzésem szerint, bizonyos, hogy ezen a palettán az egyik igazán gondolat-ébresztő, érzelemgazdag szín egy feltétlenül figyelemreméltó, a legvisszafogottabban fogalmazva is jelentős festőművésznő munkásságát jelöli: Ilyés Mártáét.

   Ilyés Márta 1954-ben született, Budapesten, egy Erdélyből, nevezetesen Zetelakáról elszármazott családban. A családban képzőművészettel ugyan nem foglalkoztak, de egy másik művészeti ágat, a zenét alaposan, közelről ismerték, hiszen Márta édesapja a Postás Szimfonikusok trombitása volt. Márta 12 évesen járt először és utoljára az “óhazában”, Erdélyben, ám mindaz az élményanyag, amit ott magába gyűjtött, s mindmáig őriz, meghatározó jelentőségűnek bizonyult pályáján. A másik nagy élmény, amelyből a mai napig erőt merít, a 16 esztendősen, a képzőművészetek iránt fogékony, Rómában élő nagynéni segítségével megismert itáliai festészet csodái. Noha eleinte fotózással és fotomontázsok készítésével foglalkozott, 1971-től kezdve Bálványos Huba grafikusművész irányításával rajzolni tanult, s ekkor kezdett ismerkedni a festészeti technikákkal is. Abban az évben lett tagja az ORFEO alternatív művészeti alkotóközösségnek, amelyben megismerkedett Kovács Istvánnal, későbbi férjével. Vele együtt költöztek az alkotóközösség Pilisborosjenőn, a tagok saját keze által, kalákában felépített közösségi házába, s 1973-ban itt született meg gyermekük, Mátyás. – Márta az első csoportos kiállításán egy évvel korábban, 1972-ben vett részt. Akkor még egészséges volt.

   Egy évvel a szülés után, 1974-ben jelentkeztek rajta először egy akkor még alig ismert és nehezen diagnosztizálható betegség, a sclerosis multiplex tünetei. A betegség egyre nagyobb teret hódított, egyre jobban eluralkodott fölötte, és Márta lassan elveszítette járóképességét. Ezután kezdett el rendszeresen olajjal festeni, ami szerencsés elhatározás volt: az olaj nehezen szárad, hosszabb ideig lehet munkálkodni vele, ami az ő betegsége mellett elengedhetetlen követelmény, hiszen az utóbbi közel két évtizedben tolókocsiba kényszerítve fest. (Az olajfestészet szakmai fogásait egyébiránt Karátson Gábor és Nagy B. István instrukciói alapján sajátította el.) Az 1977-es év hozta meg számára az első önálló kiállítást, a Műszaki Egyetem Kollégiumában; ezt azóta számos másik önálló, és több csoportos tárlat követte.

   Márta és István 1974 telén kényszerültek visszaköltözni Pilisborosjenőről gyerekkoruk városába, Budapestre, ahol ezt követően 23 évig éltek. Ez alatt az idő alatt István (aki eredetileg ötvös, de kísérletezett a szobrászat mellett fafaragással és nem egy prózai szakmával is) sokféle tevékenységgel próbálkozott, 1992 és 1993 között még egy magán galériát is működtetett, az Art Pont Stúdiót – Márta eközben továbbra is festett; alkotókedvét nem törte meg a betegség. Aíkilencvenes évek második felében aztán otthagyták a nagyvárost, és egy Pest megyei településre, Tápiószentmártonba költöztek. Itt, új otthonukban, amely festőműterem, szobrászműhely és a mindennapi élet tere is egyben, itt hozták létre a M'artisti Művek elnevezésű kétszemélyes alkotóközösséget, amely közösen létrehozott művek iránt kötelezte el magát, s már 1999-ben, a szintén Pest megyében fekvő Tóalmáson megmutatta műveit a kíváncsiaknak; majd egy-egy alkotásukkal a nagykátai Radnóti Miklós Városi Könyvtárban és a budapesti Vigadó Galériában, a Magyar Festők Társasága által szervezett Körképek című kiállításon is szerepeltek. Jelkép-értékű ez a kezdeményezés, hiszen a M'artisti Művek két összetartozó, egymást minden tekintetben kiegészítő ember művészi vállalkozása. – S nem csak ezért, nem csak emiatt megkerülhetetlen Ilyés Márta kapcsán a férje, Kovács István Haykovács mobilszobrász, nem csak a közös művészi alkotások, kezdeményezések, hanem a nehézségek együttes, közös vállalása okán is meg kell őt említeni.
Míg Márti családja keletről, addig Istváné (legalábbis anyai ágon) nyugatról, a családi legenda szerint Írországból érkezett Budapestre.

   – Az én nagyapám egy 4-5 nyelven beszélő szabómester volt – mesélte nekem egy estén István csillogó szemekkel, a szentmártoni műteremben üldögélve. Bejárta Európát, az első világháború idején Franciaországban rekedt, ahol a francia államhatalom, sok társával együtt internálta a Fekete Kolostorba, amelyről később Kuncz Aladár írt felejthetetlen regényt. Nagyapám együtt élte meg ezeket az éveket Kuncz Aladárral, jól ismerte őt. – És megmutatott a falon egy fényképet, s a fotográfián a nagypapát láthattam, mégpedig olyan keretben, amely ott készült, a Fekete Kolostorban, az internálás unalmas évei alatt. A nagyapáról, a karizmatikus, csendes, de tiszteletet parancsoló férfiról fennmaradt családi történetek, anekdoták, halvány emlékek mindmáig kísérik Istvánt, ahogyan Mártát Erdély és Itália.
   – A Hazatérés című képem is erdélyi ihletésű – vette át a szót Márti azon a szentmártoni estén.
   Néztem a képet: egy sajátos, mesebeli lófej, kimerült, szomorú, ijedt, de valahogy mégis győzedelmes tekintetű, szemeinek tükrei meleg, otthonos érzést árasztanak. Néztem, s közben hallgattam a történetet, ami “mögötte húzódik”:
   – Apukám mesélte, hogy Zetelakán, amikor a ménest hazahajtották, és már vadásztak a farkasok, az egyik lovat feláldozták: elválasztották a többi állattól, majd erre az egyre terelték a farkasok figyelmét. A farkas falka annak a nyomába iramodott. Általában el is kapták és széttépték, de egyszer az egyik ló hazatért. Gyorsabb volt a farkasoknál, és okosabb. Túljárt az eszükön. Ez az alapélménye ennek a képnek. És a hazatérés maga. Ez pedig mindig békességes élmény. Az otthon melege kifejezés szinonimájaként használhatjuk az otthon békéje szóösszetételt is.
   S ahogy sokadszorra néztem végig Márta képeit, közben felidéztem magamban azokat is, amelyeket korábban láthattam, úgy éreztem, valóban ez a néhány szó kapcsolható Ilyés Márta színeihez, világához leginkább: béke, melegség, s hozzátettem magamban azt is: melankólia.
Aztán a legendák és érzések, gondolatok világából valahogyan visszatértünk a közelmúlt prózaiságába, Budapest elhagyásának okaira.
   – Több más helyet is megnéztünk, mindenfelé az országban – beszélt ismét István. – Tulajdonképpen szerencsés véletlen, hogy Szentmártonban kötöttünk ki; szerencsések vagyunk, mert nagyon megszerettük. Nyugalomban élünk, a természet közelében. Lelkes kertészek lettünk, élvezzük, hogy a magunk termelte zöldségeket esszük, saját recept szerint magunk sütjük a kenyerünket, jó a levegő, közel van a Kincsem Lovaspark és a lovak.
   – Mindenki tudja, hogy ez egy vízfejű ország, itt a legtöbb fontos dolog Pesten dől el. Nem sokkal nehezebb vidéki képzőművésznek lenni, mint fővárosinak? – kérdeztem.
   – Mi ezt nem érezzük. Talán azért, mert velünk nem az történt, mint sokakkal, azaz, hogy be sem vonultunk Budapestre. Mi kivonultunk Pestről, de az ismeretségek, barátságok megmaradtak. Kapjuk a meghívókat kiállításokra, a Budapest Klub előadásaira, rendezvényeire, mert annak tagjai vagyunk. Nem érezzük, hogy nehezebb lenne a helyzetünk csak azért, mert nem Pesten élünk. Pesten ugyanilyen volna. Ugyanilyen nehéz.
   Éreztem a keserűséget, a szomorúságot István hangjában, ahogyan mindezt elmondta, s éppen ezért kíváncsiskodtam tovább:
   – Ezek szerint nehéz ma egy képzőművésznek?
   – Nagyon – bólintott István. – Nagyon kevesen érdeklődnek a kortársak iránt, csak néhány felkapott, úgymond Nagy Név tud eladni valamit. A többieknek nem könnyű. Még a tehetősebb vállalkozók sem használják ki annak a mecénási gesztussal létrehozott adórendeletnek az előnyeit, amely szerint a kortárs műalkotás vásárlásának teljes költsége leírható az adóból.
   – A 2001 végi Műcsarnok-béli kiállításod, a Béke színei sem segített ezen? – fordultam Mártához.

   Válaszából kiderült, hogy ez a bizonyos kiállítás több szempontból is nagy jelentőségűnek mondható: az már maga a helyszíne is: a Műcsarnok Kisgalériája, amely voltaképpen ezzel a tárlattal nyílt meg. – S a Műcsarnokban kiállítani mindig, minden művésznek rangot jelent.
   – Ráadásul az sem elhanyagolható, ahogyan megszületett az a kiállítás – vetette ekkor közbe István. – Ez ugyanis úgy történt, hogy egy fényképalbummal bementem a Műcsarnok főigazgató asszonyához, Dr. Fabényi Júliához, akinek megtetszettek Márti képei, és azt mondta: kitalálunk valamit, ezt a kiállítást meg kell, hogy rendezzük. Mindenféle segítség nélkül, pártfogók, ajánlók, közbenjárók nélkül felajánlotta, hogy rendezzük meg a tárlatot az újonnan nyíló Kisgalériában. Ilyen nagyon ritkán fordul elő. És azt sem szabad említetlenül hagyni, hogy az eredetileg 2001 október 26-tól november 11-ig tartó kiállítást tíz nappal meghosszabbították, annyira nagy volt az érdeklődés. A vendégkönyvbe közel százhúszan írtak be, köztük olaszok, spanyolok, norvégok, dánok, amerikaiak, skótok és németek is. Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy az egy sikeres kiállítás volt. Szepes Hédi művészettörténész, az NKÖM akkori művészeti osztályvezetője, aki megnyitotta, biztosított bennünket arról, hogy a továbbiakban is segíteni fog, ahol tud. Szintén Szepes Hédi volt az, aki elragadtatva beszélt Márti művészetéről a Calypso Rádió reggeli magazinjában. Meg kell azonban jegyezzem, hogy ezen a rádióműsoron kívül alig volt visszhang. A sajtóorgánumok sajnos nem tolonganak, jóllehet (csúnya szó, de sajnos ez van) a reklám nagyon fontos volna Mártinak. A jó értelemben vett reklám, persze. Az 1993-as kiállításán például kinn volt az MTV Híradója is.
   – A minisztériumi osztályvezető asszony érdeklődése, támogatása azért, gondolom, nagy reményeket ébresztett bennetek 2001 végén – jegyeztem meg.
   – Természetesen. De ezek csak remények maradtak. Nagyon-nagyon sokat jelentett volna, ha ki tudunk adni egy albumot, amihez éppen Szepes Hédi írt volna bevezetőt. Ehhez azonban pénz kellett volna, sok pénz, ami nem volt és ma sincs, úgyhogy album sem lett. Mindenesetre nem adjuk fel, és reméljük, hogy egyszer majd meg tudjuk jelentetni.
   2001. óta Ilyés Márta és Kovács István Haykováts Ausztriától Ceglédig több helyen mutatta meg magát az érdeklődőknek, alapvető nehézségeik azonban nem változtak, sőt, inkább mélyültek, semmint enyhültek volna…
   Ilyés Márta egyik kiállításán a meghívó gyógyító képekként jellemezte alkotásait. Joggal merülhet fel a kérdés többekben: vajon mitől lehet gyógyító, vajon hogyan lehet gyógyító egy kép? Nos, tudományosan igazolt tény, hogy a színek hatással vannak az emberi lélekre, vagy fogalmazzunk földhözragadtabban: hatással vannak az ember lelki állapotára. Ilyennel vagy olyannal, negatívval vagy pozitívval, de óhatatlanul hatással vannak. Aki pedig megpihenteti a tekintetét Ilyés Márta festményein (http://www.festomuvesz.hu/ilyesmarta), különösen a virágokat, jelesül pipacsokat ábrázolókon, az talán máris megtalálta a választ a kérdésre. Miért is gyógyítóak ezek a képek? Kíváncsiak a válaszra? Csak nézzék meg őket! Szánjanak rájuk az idejükből egy keveset, szánjanak rájuk az életükből néhány percet, s kiderül, miféle benyomást tesznek ezek a festmények Önökre! Semmi egyéb nem szükséges ehhez, csak maguk az alkotások, a fény, az a néhány perc és a figyelem. A fény adott, a képek elérhetőek. A többi Önökön áll: a néhány perc és a figyelem. Mert egy műalkotás megértéséhez nem kell semmi más, csak egy szék – jelentette ki a múlt század első negyedében Georges Braque francia kubista festő. Azaz a művészet megértéséhez nem kell semmi egyéb, pusztán figyelmet kell fordítani a művészi alkotásokra, azaz kapcsolatot kell teremteni velük. Időt kell rájuk szánni! Ennyi a titok…

Ha belegondolunk, hogy mi mindenre szánunk időt az életben, talán önmagában az is gyógyító hatású lehet, ha a művészetre is áldozunk perceket. Mert ezek a percek, amelyeket meghitt közelségben és odaadó figyelemmel töltünk el Ilyés Márta festményeivel, nem közönséges percek. A művészet ideje időn kívüli, ennek következtében a művészetre szánt idő is valahogy kívül reked a mindennapok idején, s fölé is emelkedik annak. Nem elvesztegetett idő hát. Nem elvesztegetett idő már csak azért sem, mert (mint ez idáig minden egyes évben, amely az emberiség történelméhez sorolható, úgy most is) sokféle háborúk árnyékában élünk, látható és láthatatlan háborúk adják békességesnek tűnő mindennapjaink keretét, hátterét, de Ilyés Márta alkotásainak élvezőiként egy szeletnyi VALÓDI BÉKÉhez juthatunk. Hogy Haykovátsot, Márti férjét idézzem, szabadon, de semmiképpen sem pontatlanul: “az emberiség természetes állapota, miként ezt a történelem tanúsítja, a háború; a béke a kiváltságos állapot”. A béke, ezek szerint, maga az isteni kegyelem, maga a CSODA…

Bene Zoltán

Mivel valódi műalkotást csak igazi tehetség hozhat létre, de az sem futószalagon, ahogy a kereskedők elvárnák, így a vásárlóknak meg kell elégedni valami hasonlóval. Néhány példával tenném érthetővé, mire is gondolok.
Rembrandt neve fogalom. Szüleimmel többször megnéztük a Szépművészetiben Dürer, Frans Halls képei mellett a nagy holland festő munkáit. Volt ott egy kis kép, amin egy kettéhasított sertés lóg henteskampón. Ez a Rembrandt mindig viszolygással töltött el, de nem mertem hangot adni ellenérzésemnek, hiszen a Mester festette. Azon túl, hogy számomra a kép tárgya önmagában sem kellemes látvány, maga a megfestés módja se tűnt átlagon felülinek. Csak később olvastam, hogy a nagy festő sokszor került szorult anyagi helyzetbe. Ilyenkor néhány kiló húsért festett valamit a hentesnek, vagy egyéb áruért a szatócsnak. Ha tőle csak ilyen képek maradtak volna fenn az utókor számára, bizonyára nem tartanánk kiemelkedő tehetségnek.
Vagy vegyünk egy példát Vermeer munkásságából. A „Műterem” című, 1666 körül festett képe hihetetlenül mesteri alkotás. És itt a mesterit emelném ki, mert azon a képen minden ott van, ami ott lehet, talán több is a kelleténél. Ezzel együtt érzelmileg hidegen hagy. Ugyanezt nem mondhatom a „Leány gyöngy fülbevalóval”, máshol „Turbános nő” című, 1665 körüli portréjáról. Ezen a festményen jóval kevesebb eszközzel jellemez, de amit a leány tekintete sugároz, az leírhatatlan. Az egyik kép mestermunka a javából, a másik egy valódi remekmű, amihez hasonlót csak igazi tehetségek képesek létrehozni.
Köztudott, hogy Szász Endre és Gyémánt László briliáns rajztudású mesterek. Mégis, legtöbb munkájuk csak a hallatlanul begyakorolt rutinról árulkodik. Hiába, ha egyszer egy üzlet beindul… Ami még a mesterséget illeti, Barcsay, Bak Imre vagy Barabás Márton munkássága is jó példának tűnik. Festészetük kiegyensúlyozott és távolságtartó. Fajó, Hencze, Nádler munkái nagyok, mint egy amerikai hűtőszekrény, ha kinyitjuk befagyott ajtajukat, kiderül, hogy üresek. Ezek az alkotók szakmai téren mind kiválóan felkészültek, egységes stílust alakítottak ki, mindent tudnak, ami tanulással elsajátítható. De valami mégis hiányzik a művészetükből, valami személyes, érzelmi kapcsolódás, egy kéznyújtás a néző felé. És nem csupán egy arc, egy szempár szuggesztivitásáról beszélek. Modigliani portréi üres tekintettel néznek ki festményeiről. Viszont az aktjai megszólalnak. Klimt szecessziós dekorativitásából előbukkanó figurák titokzatosak, erotikusan izgatóak. Kandinszkij, Klee absztraktjai magukkal ragadóan játékosak.
Ilyés Márta (I.M.) absztraktjai nem olyan vegytiszták, mint Mondrian, vagy Malevics képei. De tegyük zárójelbe, miután Malevics eljutott a "fehér négyzeten fehér négyzetig", rájött, ha még a továbbiakban is festéssel akar foglalkozni, jobban jár, ha visszatér a figuralitáshoz.

I.M. elvonatkoztatásaiban mindig találunk valamilyen fogódzót, amivel visszajutunk a valóságélményhez. Legyen a kép címe Olajfolt, Célpont, vagy Megfeszített természet. Ez utóbbi képen a föld zöldjét, a tenger és az ég kékségét olajszürke folt szorítja egyre szűkebb keresztformára. Itt a kereszt nem csak a megfeszítést juttatja eszembe, hanem a keresztutat, a választás lehetőségét is.

De I.M. igazi erőssége az emberábrázolás, ezen belül is kiemelném a szemek, a tekintetek erejét. Kezdeti olajképeire jellemzők a szuggesztív tekintetek. 1977-ben, első önálló kiállításán Ancsel Évával beszélgettünk, miután megnyitotta a Műszaki Egyetem Szentháromság téri kollégiumában a tárlatot. Kiemelte, mennyire erősek Márta képein a szemek, még ha egy kék ló néz is ránk a képről. (a „Hazatérés” című festményre utalt) Úgy fogalmazott, hogy éppen ez az erőssége lesz az akadálya, hogy el tudja adni képeit. Az emberek nem szeretik lakásuk falán nézegetni az ilyen tiszta, drámai töltésű, számon kérő, vagy éppen vádló tekintetet. És ez be is igazolódott az évek során.
De a „szakma” értékelése is elmaradt. Amikor a ’70-es években, szépen becsomagolva elvittem Márta képeit a Derkovits ösztöndíj zsűrizésére, (ez volt az egyetlen elvileg nyitott pályázati lehetőség a Kádár korszakban) két alkalommal is visszautasításra találtak, ahogy a Fiatal Művészek Stúdiójába való tagfelvétel is. Persze kétséges, hogy festői értékei miatt utasították volna el, hiszen ki sem bontották az általam bevitt munkákat.
Később, 1993-ban készült „Feri bácsi” és a „Kard és pajzs” című képein újra megjelennek a beszédes szemek.
Nem ismerek hasonló képet, ami ennyire mélyen, visszafogottan, mégis elementáris erővel jelenítene meg egy cigány muzsikust, mint Ilyés Márta, a „Kard és pajzs” című festménye. Márta naponként okozott váratlan és megdöbbentő meglepetést, ahogyan alakította a képet. Nem úgy volt megdöbbentő, mint Picasso, amikor három szemet festett figurájának. Az is szokatlan, de nem tudok mit kezdeni vele. Amikor a Kard és pajzs készült, én még eljártam dolgozni. Amikor hazaértem, először mindig a készülő képet akartam látni, mert éreztem, hogy Márta újra elemében van, és érdekelt, hogy mire jutott a nap folyamán. Kezdetben fehér volt a hegedű, és világos narancs a háttér, az arc naturális. Majd megtalálta az arc lilás árnyalatát, amely szellemi szintre emeli a cigányember „színesbőrűségét”. Következő napon a hegedű zöldre változott, a vonón a lószőr szivárvány árnyalatot kapott, ami azt sugallja, hogy ez a zenész bármit el tud játszani hangszerén. Végül a háttér kezdett sötétvörösen izzani, és a kép összeállt.
Ez nem lilán ködlő mellébeszélés, ez a kép kevés embert hagy hidegen pro és kontra. 1996-ban, Helsinkiben a Magyar Köztársaság Kulturális és Tudományos Központjában nyílt egyéni kiállításán ki sem tették a megnyitón. Az akkori Igazgató Úr túlságosan erősnek érezte. Személyes közbenjárásomra mégis találtunk neki helyet.
Ilyés Márta nem tartja magát vallásos hívőnek, de az ellen ő sem tehet, hogy képein keresztül a Lélek utat találjon hozzánk. Szeretet, békevágy, tolerancia, szolidaritás, aggodalom Földünkért, a fizikai és a mentális környezetünk tisztaságáért. Ezek a fogalmak valódi tartalomként érhetők tetten képeiben, a színek-formák harmóniájában. Elég a „Béke vándora” (1995) című festményt türelmesen szemlélni, mert legalább annyi figyelmet érdemelne, mint a közhelyesen „titokzatos mosolyú” Gioconda. Ilyés Márta "béke követe" mintha egy templom színes üvegablaka mögül nézne ránk, de ez a templom nem ember által létrehozott építmény, hanem az anyatermészet része, ahol növény, madár és ember békés szimbiózisban tud létezni. A szemek maguk elé néznek, csendesen sugallják, hogy mi is nézzünk magunkba. Az ablak zárt és nyitott egyszerre. Annyira hatolhatunk át rajta, amennyire képesek vagyunk magunkban elmélyedni. A sietős ember előtt becsukódik. A kompozíció alapszerkezete már alakot öltött a ’78-as „Galambok” című festményében, és még további variációkban, amelyek egyik utolsó változata a 2002-ben készült, katonai álcaháló mögött megbújó, ferde sávokban árnyalt, csalódott tekintetű „Békevándor”.
De az irónia, a groteszk sem idegen Ilyés Mártától. A ”Kalampos”(1977) galambja szimpatikusabb, mint a vaskalapos ember arca. Iszonyú a „Hajsza”(1977) kövér lovasa, ahogy mindenen keresztül vágtat. Ezen a képen is szerethetőbb a megfélemlített lovacska, mint a fosztogató emberállat maszkja. A „Piac” lehetne egy mai állatvédő egyesület zászlaján is, pedig a kép 1977-ben készült. A kofa és az erősen teltkarcsú vevő ábrázolása gunyoros kritikája a fogyasztói magatartásnak. Vagy nézzük a „Napfogyatkozás” (1977) magányos bohócát, ahogy egy látszólag biztonságos tárgyba kapaszkodik. A figura genitáliája helyén, TV képernyő formájú ablakban mezítelen dundi nő bámészkodik, alatta talán a házmester les ki a félig lehúzott redőny alól. Mindez a gravitáció törvényeit semmibe vevő, talajt vesztett házban - amely lehetne a Tarot kártya misztikus tornya is - Hieronymus Bosch világát idéző kozmikus térben történik.
És ekkor még nem említettem „A tékozló fiú hazatérése” 2000-ben festett változatát, és a drog problémát tovább boncoló „Harmadik lator”(2006) című képét, vagy az egészen egyedülálló 2001-es „Álmodó”-t. És a virágokat, amelyek egy külön fejezet I.M. festészetében. A pipacsok, ezek a váza fogságát nem tűrő, szabadon hullámzó szirmú vadvirágok, hasonlóan izgalmasak, mint Van Gogh napraforgói. A virág, mint motívum megjelenik az erotikus képeiben is, ahogy a lovak és hangszerek helyet kapnak a szürreális kompozíciókban.
Több mindenről ejtettem szót, igyekeztem Ilyés Márta festészetének értékeire ráirányítani a figyelmet. Annak, hogy egy képzőművészeti alkotást hogyan értékel a piac, számos függvénye van. Ezek közül csak egyet emelnék ki. Sok mindent el lehetne mondani művészetéről, mellette és ellene. Egyetlen dolgot nem. Nevezetesen azt, hogy Ilyés Márta futószalagon gyártotta képeit. Ellenkezőleg. A reneszánsz mesterektől átvett lazúros eljárásból következik, hogy egy képsíkra többször viszi fel a színeket leheletfinom rétegekben, az előző felület megszáradása után. Ez azt is jelenti, hogy egy farostlemezre, vagy vászonra gyakorlatilag három-négy képet festett, de van néhány munkája, amire hét réteget is felvitt. Ezért olyan mélyek a színei, és ezért is született viszonylag kevés kép az elmúlt harminc évben. Aki sietősen fest, az nem választ lazúros technikát.